... Egy pillanat az idő-alagútban a vakítóan fehér messzeség felé- talán maga volt az örökkévalóság. Ez a hely maga a csoda. Leírhatatlan, elmondhatatlan nyugalom töltötte el testem, ahogy a tejszerű, vakítóan fehér, végtelennek tűnő tájra értem. Ködvilág. Testemet lágyan tartotta a tiszta fény, mikor a ködből arcok váltak valósággá, majd árnyék-kezeikkel tapintották lelkemet. Ez az a hely, hol a lelkeink mindig is éltek és élni fognak az idők végezetéig. Én is azonnal éreztem: közülük való vagyok. Furcsa, kettős érzés kerített ekkor hatalmába: A nyugalom és a csalódottság érzése. Már egy kicsit sem félek a haláltól, ha az az egyetlen út, hogy ide juthassak... Miért kell küzdenünk egész életünkben a földön, ha úgyis ide jutunk? És ha úgyis ide jutunk, nem mindegy akkor, hogy hogyan éltünk? Sajnáltam is, és örültem is annak, hogy vissza kell térnem, de nem tudom, hogy képes leszek-e megtartani a titkot...Újabb villanás- és ismét az ágyamban találtam magam, kedvesem mellett, de nem tudtam elaludni, csak néztem, hogyan gördülnek az ablakon az esőcseppek, mintha a világ örömkönnyekkel üdvözölné visszatérésemet...